Skip to content Skip to left sidebar Skip to footer

(Magyar) Szentes régi képes levelezőlapokon

Sorry, this entry is only available in Hungarian. For the sake of viewer convenience, the content is shown below in the alternative language. You may click the link to switch the active language.

Erzsébet tér - 1926
Erzsébet tér - 1926

Részlet az 1998-ban kiadott „Szentes régi képes levelezőlapokon” című kiadványból

A környezet képi megformálása egyidős az emberrel. Az üzenetek, üdvözletek dekorálására, illusztrálására már a korai századokban is számos példát találhatunk. A képes levelezőlap előfutárának tekinthető a XVII. századtól divatba jött köszöntő lap, vizitkártya. E kisméretű kartonok egyik oldalát általában virágmotívumokkal, tájképekkel díszítették, a másik oldalára a látogató ráírta a nevét, s a kialakult gyakorlatnak megfelelően személyesen adta át vendéglátójának. A későbbiekben elterjedt az üdvözlő lapok, kártyák küldése. Jellemzőjük volt a kézzel rajzolt ábra, a kis példányszám, s a zárt borítékban történő feladás. A nyomdai úton előállított és sokszorosított díszes, rajzos kártyák a XIX. század közepétől terjedtek el. Ezzel közel egyidőben vált szokássá a levélpapír és a boríték képpel való díszítése.

A mai értelemben vett, tömegesen gyártott és terjesztett képeslap közvetlen elődjének a hivatalos postai levelezőlap tekinthető. Az első ilyen levelezőlapot az osztrák-magyar postaigazgatóság adta ki 1869-ben. A rányomott bélyeggel megjelent újszerű lap alkalmas volt rövid közlések, névnapi üdvözletek, újévi kívánságok stb. továbbítására. Nem igényelt levélpapírt és borítékot, ezáltal jelentősen olcsóbbá tette a levelezést. Nem tekinthető tehát véletlennek gyors elterjedése. Az önálló magyar képeslapkiadás 1896-ban, az ezredéves évforduló rendezvényeivel összefüggésben kezdődött.

1896-ban a Magyar Posta 32 lapból álló összefüggő millenniumi sorozatot jelentetett meg, amelynek darabjai a magyarság történelmi jeleneteit, Budapest látványosságait és néhány vidéki nagyváros látképét ábrázolták. A főváros példáját követve, az elkövetkező években egyre több vidéki lapkiadó, nyomda, könyv- és papírkereskedő vállalkozott képes levelezőlap előállítására, saját lakóhelyének bemutatására.

Több vidéki városhoz hasonlóan Szentesen, Csongrád vármegye korabeli székhelyén is az országos millenniumi ünnepségek után, 1898-ban jelentek meg az első helyi képeslapok. Mielőtt felvázolnánk a szentesi képeslapkiadás kezdeteit, ismerjük meg e nagy múltú település rövid történetét.

Az első levelezőlapok megjelenéséről 1898. április 10-én számolt be a Szentes és Vidéke című újság. Kiadójuk Stark Nándor volt, aki 1883-ban könyvkötészetet és gyorssajtó-nyomdát, majd papír- és könyvkereskedést nyitott Szentesen. Róla még tudni kell, hogy 1891-ben újabb nyomdát alapított, s kiadója, egyben felelős szerkesztője lett előbb a Csongrád megye című hetilapnak, majd 1901-1903 között a Szentesi Friss Újság című napilapnak. Az általa kiadott legkorábbi képeslapokról az Újdonságok című rovatban az alábbiakat írta a korabeli tudósító: „Szentesi levelezőlapok.”

Négy hónappal később újabb közlemény jelent meg a Szentes és Vidékében, amely hírül adta, hogy Untermüller Ernő is forgalomba hozta képes levelezőlapjait. A 27 éves üzletember két évvel korábban, 1896-ban nyitotta meg könyvkötészetét, majd papírkereskedését, s ifjú kora ellenére komoly riválisává vált Stark Nándornak. Már itt elárulhatjuk, hogy az elkövetkező évtizedekben ő játszotta a legjelentősebb szerepet a helyi képeslapkiadás terén, s máig is a legtöbb lap megjelentetése az ő nevéhez fűződik. Az újdonságnak számító első képeslapok megjelenése után alig akad olyan esztendő, hogy ne adna hírt a sajtó újabbak kiadásáról. Hosszú éveken át csak Stark és Untermüller nevével találkozhatunk. Bizonyosra vehető, hogy élénken figyelték egymást, s kölcsönösen igyekeztek szebb és igényesebb lapokkal kirukkolni, mint a másik. Ennek a száz évvel ezelőtti egészséges versengésnek felbecsülhetetlen haszna az a kulturális örökség, amely a korabeli Szentesről képes levelezőlapokon az utókorra maradt.

Szöveg: Labádi Lajos