Az állandó tárlatok közül elsőként a Szentes város évszázadai című nyílt meg 2006. március 15-én. A szűkebb pátria ezeréves történetét két forráscsoport, az írásos dokumentumok és a tárgyak sikeres ötvözésével mutatja be főként vitrinekben. A látogató először a középkorról, a török hódoltság időszakáról, valamint a Rákóczi szabadságharcról kaphat áttekintést, majd ezt követően megismerkedhet a várossá válás folyamatával is. Megjelenik a Károlyiak kora, az örökváltság, a reformkor, benne Klauzál Gábor miniszter, és a 48-49-es szabadságharc. Sikeresen illeszkedik mindehhez az az enteriőr, amely viselet-rekonstrukciókat, köztük 1848-as nemzetőr-, illetve huszáregyenruhát mutat be egy-egy sematizált, álló figurán. A 19. század végén, a 20. század elején divatos női és férfi polgári öltözéket egy korabeli utcarészletet ábrázoló, hatalmas fénykép elé állított bábukon szemlélhetjük meg. Az előttük álló hirdetőoszlopról szinte a szó szoros értelmében leolvasható az elmúlt másfél évszázad hétköznapi történelmének helyi vetülete. A kiállításokhoz vezető közlekedő folyosón a városhoz kötődő jeles személyiségek arcképcsarnoka látható.
Legelők, szántók, vadvizek
A „Legelők, szántók, vadvizek. Gazdálkodás a szentesi határban.” című kiállítás az ártéri haszonvételi formák és a vízi közlekedés ismertetésével indul, megpróbál áttekintést adni a paraszti gazdálkodás időben és térben változó formáiról. 150-200 évvel ezelőtt a szentesi ember a maitól eltérő természeti viszonyok között élte mindennapjait. A folyók által elöntött határrészeken, ahol manapság szántóföldek és tanyák egymásutánja teszi változatossá a tájat, az ármentesítések előtt hatalmas rétségek, nádasok és mocsarak terültek el. Az itt élő népesség alkalmazkodott a természeti környezethez, és egy sokoldalú, komplex gazdálkodást igyekezett kialakítani, ami biztos megélhetést nyújtott számára. A folyók által kisebb-nagyobb rendszerességgel látogatott ártereken a szentesiek nádat, gyékényt, vesszőt vágtak, halat fogtak, hurkokkal, tőrökkel vízimadarakat ejtettek el, a réteken pedig szénát gyűjtöttek állataik számára. Nem kísérelték meg a víz útjának elzárását, arra törekedtek, hogy az áradások a fokokon keresztül eljussanak az ártérre. A 19. század közepén kezdődő folyószabályozási munkálatok jelentős mértékben átformálták a Tisza menti táj arculatát. A korábban vízjárta területek zömét művelés alá fogták, de nem számoltak a pusztító árvizek illetve az aszály megjelenésével. A legelőterületek és a rétségek csökkenésével párhuzamosan 1875-ig a szentesi határban a szántók aránya 45%-kal nőtt meg. A zöldségtermesztés a XIX-XX. század fordulójától indult hódító útjára, amikor Szentes környékén bolgár nemzetiségű kertészek telepedtek le, akik új munkamódszerekkel, zöldségfajtákkal gazdagították a magyar kertkultúrát. Ennek tudható be, hogy a város Magyarország egyik legfontosabb kertészeti központjává vált munkalehetőséget és kenyérkeresetet biztosítva a helybeli családoknak. Önellátó szerepet játszott a szőlő, melynek termesztése a határ magasabb fekvésű részeihez kapcsolódott.
Folyosói kiállítás
A folyosón rendezett kiállítás két nagy tematikai egység köré szerveződik. A város településszerkezetében bekövetkezett változások ismertetését követően bemutatja a városrészek sokszínű világát, majd egy szentesi ház helyiségeit járhatjuk végig képzeletben. Szentes bel- és külterülete az Alföld mezővárosaihoz hasonló képet mutatott a 20. század utolsó néhány évtizedéig, amikor is döntő változások következtek be nemcsak a település szerkezetében, hanem külső megjelenésében is. A különböző típusú középületek alkották a város magját, amelyet a falusias jellegű lakóterület vett körül, ahol a többnyire mezőgazdaságból élő népesség lakott. A harmadik övezetet a hatalmas kiterjedésű határban szétszórt tanyavilág jelentette, melynek lakossága nem szakadt el teljes mértékben az anyavárostól, több szállal kötődött ahhoz. A városrészek sajátos színfoltját jelentették a mezővárosi életnek, hiszen gyakran eltérő vallású és vagyoni helyzetű népességnek nyújtottak otthont. A felekezeti különbségek a lakóhely szerinti elkülönüléssel párosulva sok esetben sajátos kisközösségekké szervezték az egyébként egységesnek tűnő mezővárosi társadalmat. A Felsőpárton zömében református, a Kisérben katolikus családok éltek, az Alsópárt vallási szempontból vegyes lakosságú volt. A két világháború között a népesség növekedésével újabb városrészek jöttek létre, amelyeket munkástelepeknek neveztek. A XVIII-XIX. század folyamán a város határában tanyák épültek, ahova a családok egy része ki is költözött. A település lakossága a 17. század folyamán tért át a református hitre, a katolikusok beköltözése a 18. században indult meg a Harruckern család kezdeményezésére. Az első evangélikusok a 18. század közepén tűnnek fel Szentesen, számuk azonban nem volt jelentős. A görögök a mai Észak-Görögország területéről érkeztek a városba. 1784-ben megalakították önálló egyházközségüket, templomukat 1786. december 8-án szentelték fel. A zsidók a görögökhöz hasonlóan fontos szerepet játszottak a kereskedelemben. Kocsmákat, vendéglőket üzemeltettek, a rév, a vám, a halászati és a vadászati jog haszonbérlésével foglalkoztak.
Céhek, iparosok, segédek
A Céhek, iparosok, segédek.
Mesterségek Szentesen című állandó néprajzi kiállítás a múltban a városban tevékenykedő kézművesiparokról próbál áttekintést adni a munkaeszközökön, valamint az írásos és a tárgyi emlékeken keresztül. Az alföldi és a dunántúli mezővárosok XVIII-XIX. századi céhes fejlődésének előzményei a török hódoltság korába nyúlnak vissza. Az újjáéledő településeken a céhszervezetek a XVII. század végén és a XVIII. század elején jöttek létre. A kézművesipar fejlődésének lehetőségeit elsősorban a rendelkezésre álló helyi nyersanyagok határozták meg. A XVIII. században Szentesen három céh működött. Az 1828-as összeírás a településen 30 szakma képviselőit tüntette fel. Legnagyobb számban a csizmadiák, a takácsok, a kovácsok, a kerékgyártók, a szűcsök, a tímárok és a molnárok képviseltették magukat. Szentes zömében mezőgazdaságból élő népességének elenyésző hányadát alkották a kézművesek, akik létszámukat tekintve nem játszottak fontos szerepet a település életében, ám a helyi iparcikkszükségletek kielégítésében kitüntetett hely illette meg e társadalmi réteget. Az örökváltságig a céhes iparosok a földesúri hatalom ellenőrzése alatt álltak, habár Mária Terézia 1761. évi rendelete lehetővé tette azt, hogy a központi kormányszervekhez terjeszthessék fel kérelmeiket. Gazdagnak mondható a szentesi céhekhez kötődő tárgyak, írásos dokumentumok gyűjteménye, amely a közösségek mindennapjairól, szokásaikról hordoznak alapvető ismereteket. Új korszak kezdődik a helyi iparosság történetében az 1870-es évekkel, amikor törvényi szabályozás született a céhek megszüntetéséről és az ipartestületek megalakításáról. A kiállító teremben a céhes emlékanyag megtekintését követően képzeletbeli utazást tehetünk a mesterségek utcájában, ahol bepillantást nyerhetünk a szentesi iparosok (takács, mézeskalácsos, gyertyaöntő, talicskás, bognár, kovács, szűcs, szíjgyártó, kádár, korsós, cipész) által használt szerszámok, munkaeszközök sokszínű világába.
Állandó kiállítás
Állandó kiállítás (Grafikusok, festők, szobrászok. Szentes képzőművészete) formájában ismerkedhet meg az érdeklődő Szentes képzőművészetével, amely a városból elszármazó vagy helyben alkotó festők, grafikusok, szobrászok műveiből ad némi ízelítőt. A művészeti életben a kiegyezés után, a XIX. század utolsó évtizedeiben a polgári műveltség terjedése hozott fellendülést. A vagyonos, jómódú polgári családok egyre gyakrabban vásároltak országos hírű mesterek alkotásaiból és emellett mecénásként támogatták a szentesi művészeket is. 1910-ben a Nemzeti Szalon első képzőművészeti kiállítását Szentesen tartotta a Vármegyeháza dísztermében, melyen több helyi művész is szerepelt alkotásaival. Az 1920-as évek elejétől megértő műbarátként tartották számon dr. Csergő Károly alispánt, dr. Nagy Sándor ny. főispánt. Mellettük gyakran vásároltak műalkotásokat a tárlatokon a Cserna, Zsoldos és Mátéffy családok, dr. Péter Ernő ügyvéd, dr. Székely Alfréd és dr. Kun Andor orvosok, Gruber József gyógyszerész és Bugyi Antal v. nemzetgyűlési képviselő, valamint a középosztály anyagilag tehetős tagjai, akik műértő közönséggé váltak Szentesen. A város művészete, az itt élő művészek tevékenysége a XIX. század végén a lehanyatló történeti festészet művelőivel vette kezdetét. Közülük országosan is jeles alkotóvá váltak Kiss Bálint és Hegedűs László akadémiát végzett festőművészek. A történeti festészetet követő átmenet jeles képviselője volt Lakos János Pál, aki látva nemzete sötét jövőjét, lelkileg meghasonlott és önkezével vetett véget életének. Művészetét az impresszionizmus iskolapéldájának tekinthetjük. A modern magyar festészet szentesi képviselői Jakó Géza, Zolnay Géza, Koszta József, Kováts Károly. Kosztát sajátságos expresszionizmusa tette világhírűvé, Kováts Károly számos realista városképet és jellegzetes tájábrázolást festett. A szobrászat jeles képviselője volt Szentesen Koncz Antal, aki portrészobraival, érmeivel és zsánerplasztikáival nagy elismerést ért el a szentesi és a környező városok műértő közönségénél. Drahos István jó hírű grafikus, aki a magyarság mondavilágából merítette műveinek témáit, a tollrajz és a rézkarc műfaja után a fametszet, az exlibris világában ért el hazai és nemzetközi sikereket. A II. világháború Örkényi Strasszer István szobrászi pályáját törte ketté, 1944-ben a kiskunhalasi vasútállomáson mártírhalált halt. Szobrai az expresszivitás megtestesítői. Kiteljesedett életművet hozott létre a Szentesen született szobrászművész, Csúcs Ferenc. Az ezredfordulóig tartó szobrászi munkássága, éremművészete világhírűvé tette. Jelentős életművel gazdagította Szentest Terney Béla és Katona Kiss Ferenc, később pedig Arató János pedagógus-művész is. Alkotói tevékenységük mellett a pedagógiai pályán nevelték ki az ifjúság körében a művészet iránti szeretetet és elkötelezettséget. Tokácsli Lajos és Halász-Szabó Sándor festőművészek alkotói pályájának közös vonása a Koszta-i indíttatás volt. A képzőművészet képviselői mellett meg kell említeni Fridrich János fotográfust, aki művészi érzékkel, festői hajlammal és kifinomult látásmóddal megáldva fényképezte a város embereit, eseményeit és a környék tájait. Előképekkel látta el a Szentesen alkotó festőművészeket és az egykori Görög Udvarban lévő műtermében a helyi művészek és műpártoló közönség találkozóhelyét teremtette meg a 20. század első felében.
Koszta terem
A múzeum névadó személyisége, Koszta József festőművész 1861. március 27-én az erdélyi Brassóban látta meg a napvilágot. A fényképész szakmát még szülővárosában kitanulta, majd Kolozsváron gyakorolta, de a gépies munka nem elégítette ki igazán alkotói ambícióit. 1882-ben a bécsi Akadémiára iratkozott be, majd Budapest, München és Nagybánya lettek tanulóéveinek következő állomásai. Első igazi sikerét a Műcsarnok 1897-es kiállításán aratta Hazatérő aratók c. képével, ennek alapján a XX. század első éveiben Párizst és Rómát is felkereshette. Az Alföld iránti vonzalma egyre inkább elmélyült a szolnoki művésztelep hatására, de igazából akkor teljesedett ki, amikor az 1910-es évek első felében megtelepedett a Szentes tanyavilágában. Azok a művei, amelyekkel az 1917-es Ernst Múzeumban rendezett, első gyűjteményes kiállításán kirobbanó sikert aratott, már itt születtek, s 1949-ben bekövetkezett haláláig még számos remekművet alkotott a Kurca-parti helység nehéz sorsú paraszti miliőjében. Hagyatéka a szentesi múzeum törzsanyagába került. A Nemzeti piktúra ideális tájban. Koszta József Szentesen címet viseli az állandó Koszta kiállítás, amelyet Hornyik Sándor (művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének munkatársa) rendezett. Jelen tárlat koncepciója egy olyan Kosztát kísérel meg bemutatni, aki különféle festői hagyományokhoz ízesülve, és azokat továbbfejlesztve alkotta meg életművét. Festészetének 1948 előtti méltatói Kosztát többnyire a nemzeti piktúra kontextusába helyezték, hangsúlyozva művészete magyarságát, amelyet nem csak festészete, de életvitele is legitimált. A mester az 1910-es évektől kezdve haláláig Szentesen élt, kezdetben egy tanyát bérelt magának, majd javuló anyagi helyzete egy saját “birtok” megvásárlását is lehetővé tette számára. Egy 1937-es interjújában a rá jellemző tömörséggel foglalta össze, hogy mit is jelentett neki Szentes: “ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit. […] A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám és annyira idekötnek, hogy úgy érzem, másutt nem is igen tudnék dolgozni.” Kosztát kritikusai mindenekelőtt ragyogó színkezeléséért dicsérték. Maga Koszta is kitüntetett szerepet szánt önreprezentációjában bámulatos festői kvalitásainak. A közismert anekdota szerint egyik népi életképén, melynek modellje felesége, Szeifert Anna volt (Tányértörülgető nő) a fehér hét különböző árnyalatát “hozta létre”.
