Scenthus, Zenmpthesnek, Zenthesnek … Szentes

A város környékének kedvező természeti adottságai már az ősidőkben letelepedésre csábította az embert. A újkőkortól kezdve (i.e. 5000-3000) folyamatosan lakott hely volt. A neolit kori leletek egyik legértékesebb darabja a szegvár-tűzkövesi határrészen talált ún. Sarlós Isten szobra, amely az újkőkorból szinte az egyedüli férfi alakban ábrázolt istenség. A népvándorlás évszázadaiban (I–VI. sz.) különböző népcsoportok váltották egymást, ezt a vidéken talált jazig, szarmata, gepida, hun és avar sírok százai tanúsítják. Egyes feltevések szerint Szentes térségében, a Tisza–Körös szögletében állott Attila (433–453) legendás sátorvárosa, tehát vélhetően a nagyhírű hun fejedelem sírja is ezen a vidéken keresendő. Árpád magyarjainak sírjai a város határának több pontján is előkerültek, így pl. Borbásföldön és a Derekegyházi-oldal nevű határrészen. A népvándorlás és a honfoglalás korából származó régészeti leleteket az 1897-es alapítású szentesi Koszta József Múzeum őrzi. Európai hírű régészeti  anyaga időszaki kiállításokon megtekinthető.

Anonymus krónikája szerint a honfoglaláskor Ond vezér és fia Ete nemzetsége népesítette be a területet, magába olvasztva a szláv őslakosságot. A legkorábbi írásos emlék a Kurca nevét örökítette meg, amely I. Géza (1074–1077) 1075-ben kelt oklevelében fordul elő először Curicea alakban. Ebben a király a Kurca folyó itteni révjének vámját a garamszentbenedeki apátságnak adományozta. A helység ekkor az Ond törzséből származó Bor-Kalán nemzetség birtoka. A település első okleveles említésére egy birtokosztás kapcsán 1332-ben került sor Scenthus (Szentüs) alakban. A későbbiekben írták Zenmpthesnek, Zenthesnek is; a mai írásmód 1665-től vált általánossá. Az egykor jelentős kurcai átkelőhely helyét – mely szoros összeköttetésbe állt a tiszai Böldi révvel – 1986 óta emléktábla jelöli a régi vámház (bikaakol) falán (Hékéd 11.).

Szentes nevének eredetét a helyi legenda – amely az ún. Petrák-krónikában maradt fenn – Zendus János magyar hadvezérhez köti, aki a szájhagyomány szerint megalapítója, megmentője, egyszersmind első földesura volt Szentesnek. A történettudomány szerint azonban ilyen nevű magyar hadvezér nem létezett, alakja a későbbi idők meseszövőinek fantáziájában születhetett meg, így akarván fényesebbé tenni a város múltját. Egy másik elképzelés a „szent” (sanctus) szóból próbálta levezetni a település nevének eredetét, ezt azonban cáfolják a városnév oklevelekben előforduló írott alakjai. A szaktudósok megállapítása szerint Szentes neve bizonyosra vehetően a valódi első birtokosok, a Szente-Mágocs család nevét örökítette meg, mely família a XIII. század elejétől vált országosan is jelentőssé. A család a XV. század második felében kihalt, ettől kezdve igen gyakran váltogatták egymást Szentes birtokosai. E korai évszázadokról keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy egy 1332-ből származó oklevél templomos falunak nevezi Szentest, tehát folyamatosan lakott településnek számított.

Az 1526. évi mohácsi csatavesztés után Erdély és a Tiszántúl (benne Szentös falu) Szapolyai (Zápolya) János (1526–1540), majd fia, János Zsigmond (1540–1571) fennhatósága alá került, kiknek hatalmát a török szultán biztosította. Jogigényét I. Habsburg Ferdinánd (1526–1564) is fenntartotta, a gyulai várból felügyelve a térséget. Ebből következett, hogy a Tiszavidék települései három felé adóztak, aki tehette, elmenekült a területről. Ezt bizonyítja a gyulai vár tisztjei által készített 1553. évi adóösszeírás, amelyben csak négy Csongrád megyei község szerepel összesen 36 portával, ebből Szentesre 20 porta esett. A környező falvak elnéptelenedésével párhuzamosan Szentes gyarapodni látszik. Az 1560/61. évi török adóösszeírásban (defter) Szentesen – amely a szegedi szandzsákon belül a vásárhelyi náhijébe tartozott – 56 fejadófizető szerepel, tehát népessége folyamatosan növekedett. Fejlődését jelzi, hogy I. Ferdinánd 1564-ben kelt adománylevele már oppidumként (mezővárosként) említi a települést.

A tiszántúli falvak a legnagyobb pusztítást az 1566. évi török hadjárat során élték át, amely jórészt az első ízben alkalmazott tatár segédcsapatok kegyetlenkedéseinek tudható be. A gyulai végvár elesett, ezzel a Tisza–Maros közén is kiteljesedett a hódoltsági élet. Petrák Ferenc szentesi kéziratos krónikája is megörökítette az eseményt, eszerint: „Az 1566-ik esztendőben ezen várost a török és tatár végképp elpusztította. A várost felgyújtotta, lakosai közül akit elfoghatott, Tatárországba rabul elhajtotta.” Több környékbeli település ekkor tűnt el végleg a térképről, s nevük csak határnévként élt tovább (pl. Ecser).

Gyula várának török kézre kerülése után ismét békésebb évek következtek. Szentes viszonylag hamar kiheverte a pusztítást. Ezt igazolja az 1570. évi török adóösszeírás, amely 106 szentesi fejadófizetőt regisztrált. Ennél többet csak Vásárhelyen írtak össze. Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy az érintett defter csupán Vásárhelyt és Szentest nevezte városnak. A „tizenötéves háború” idején (1593–1606) ismét lángba borult a vidék. 1599-ben a krimi tatárok újból felperzselték az Alföldet. Szentes lakói a környező nádasokba menekültek, de a város nem kerülhette el a kifosztását. Ekkor pusztult el szinte teljesen a szomszédos Hékéd, Tőke, Szentlászló, Királyság, Dónáttornya, Veresegyháza. E falvak lakóinak többsége Szentesen keresett menedéket. A népesség szaporodásával a város ismét igen gyorsan kiheverte a pusztítást. A váci püspökség 1628. évi dézsmajegyzéke Szentest már „jó városnak” mondja, ahol a református egyház históriája szerint – 115 ház található.

Alig 20 évvel később újabb hadmozdulatok történtek a térségben. A kiváltó ok az volt, hogy III. Ferdinánd (1637–1657) magyar király a linzi békekötés után (1645) magáénak tekintette a Tiszántúlt, s híveinek birtokokat adományozott a területen. A török szultán tiltakozott ez ellen; utóbb fegyveres döntésre került a sor. A királyi csapatok 1647-ben egészen Szentesig nyomultak előre, itt azonban a törökök útjukat állták. A Szentes alatti ütközetben a törökök szenvedtek ugyan vereséget, a királyi hadak mégis visszavonulásra kényszerültek, mert az időközben összevont török seregekkel szemben nem folytathatták volna a harcot sikeresen. A királyi csapatok gyors visszavonulását a törökök szabad rablása követte, amelynek ismét a környező települések estek áldozatul. Szentes is megsínylette a harcot, amelyet bizonyít, hogy ebben az évben csak egy porta után tudott adót fizetni.

Térségünkre újabb veszedelmet jelentett a Bécs alatt 1683-ban vereséget szenvedett török sereg visszavonulása. Kara Musztafa nagyvezér visszavonulásakor a Duna és a Tisza melletti török helyőrségekbe erősítésként ázsiai csapatokat vezényelt. Így kerülhettek 1683 őszén a szegedi várba is ázsiai török csapatok, akik a korábbi kialakult szokásokat figyelmen kívül hagyva, maguk ellátását a környéken fegyveres erőszakkal biztosították. Bár adataink nincsenek rá, ittlétüket nyilván Szentes és környéke is megszenvedte.

A következő említést érdemlő esemény már a törökök elleni felszabadító harcokhoz kapcsolódik. Buda 1686. szeptember elején történt sikeres visszavétele után az egyesült keresztény hadak a Délvidék kulcsának tartott Szeged ostromához kezdtek. Miután a felmentéssel próbálkozó török csapatokat Veterani tábornok Zenta mellett szétverte, Szeged megadta magát, s október 23-án a török őrség elhagyta a várat és a várost.

A fentiekkel ellentétben a helyi hagyomány szerint Veterani tábornok Szentes határában verte szét a Szeged felmentésére igyekvő törököket, nem pedig Zentánál. A hagyomány alapjául őskrónikánk, a Petrák-krónika feljegyzése szolgált, amelyet Sima László 1914-ben megjelent várostörténeti monográfiájában megerősített. Az általa megfogalmazott változat él máig is a szentesiek tudatában, mint dicső hagyomány. Ennek lényege tömören. Buda sikeres visszavétele után az egyesült keresztény hadak megkezdték Szeged ostromát. A török hadvezetőség tisztában volt a vár stratégiai fontosságával, ezért felmentő hadakat indított az ostromlók ellen. Szarvas és Gyula felől mintegy 12–14 ezer főnyi hadtest vonult Szeged irányába a várvédők megsegítésére. A közeledő török sereg feltartóztatását Veteráni tábornok kapta feladatul. A törökök 1686. október 19-én Szentes alá érkeztek és a mai berki laposon, az alsó csordajárás szélén ütöttek tábort. Veteráni itt támadta meg őket október 20-án délben. Kemény ütközet bontakozott ki, amely Veteráni fényes győzelmével végződött. A törökök a hadfelszereléseiket és az ostromlottaknak szánt élelmet hátra hagyva megfutamodtak. A szentesi ütközet eldöntötte Szeged sorsát. A nagyvezír visszavonult hadaival, a magára hagyott szegedi török őrség pedig október 23-án letette a fegyvert.

Megjegyzendő, hogy noha Veteráni „szentesi ütközete” nyugodtan a legendák közé sorolható, akárcsak a Zendus monda, de bizonyosra vehető az is, hogy kellett lennie valamilyen kisebb összetűzésnek, törökfuttatásnak Szentes határában, amelyet utóbb a helyiek emlékezete némileg felnagyított.

Szeged visszavételével nem értek véget a térség és benne Szentes megpróbáltatásai. Gyula sikertelen ostroma után, 1693-ban a krimi tatárok ismét kifosztották és felperzselték a vidéket, élelmiszert gyűjtve a gyulai vár szorongatott védőinek. Szentes ezt a pusztítást is átvészelte. A török hódoltság megszűnése után felgyorsult az elmenekült családok visszavándorlása, új családok betelepülése. A szentesiek ezt „negyedik megülésnek” mondták, utalva arra, hogy az elmúlt időszak alatt negyedszer kellett visszafoglalniuk és újjáépíteniük városukat.

Az 1699-ben megkötött karlócai békeszerződéssel Erdély és a Bácska I. Lipót (1640–1705) uralma alá került; a Maros–Tisza köze és Temesvár a szultán fennhatósága alatt maradt. A magyar–török államhatár Csongrád megyei szakaszát a Tisza és a Maros folyók mentén jelölték ki. A bécsi udvar a visszakerült országrészt fegyverrel meghódított területnek tekintette, ezért a régi földbirtokosok csak jogaik okleveles igazolása és a fegyverváltság lefizetése után kaphatták vissza birtokaikat. A hagyományos vármegyei közigazgatást nem állították helyre, hanem katonai határőrvidékként – a szegedi kamarai felügyelőség (prefektorátus) útján – közvetlenül Bécsből igazgatták. Szeged vára német helyőrséget kapott; a térség adóztatása elviselhetetlen méreteket öltött; a régi birtokosok jószágait a szegedi kamara tetszése szerint áruba bocsátotta; a vallásszabadságot uralkodói rendeletre korlátozta.

Nem véletlen tehát, hogy Rákóczi Ferenc 1703 nyarán kibocsátott, a vármegyék nemességét mozgósító felhívása és a „Jobbágyságrul való pátens” – amely a hadba vonult jobbágyokat és közvetlen családtagjaikat mentesítette a közterhek és a földesúri szolgáltatások alól – ezen a vidéken is fogékony talajra talált. A kuruc felkelés terjedését gróf Schlick Lipót császári tábornok igyekezett megakadályozni, akiről tudni kell, hogy a karlócai békekötés körül szerzett érdemeiért sikerült megszereznie a nagy kiterjedésű csongrádi és vásárhelyi uradalmakat, s akit I. Lipót 1703 augusztusában kinevezett a magyarországi császári hadak főparancsnokává. Schlick arra törekedett, hogy a török határ védelmére rendelt rác katonaságot pénzzel és újabb engedmények ígéretével a kurucok ellen fordítsa. Megbízásából a szegedi várparancsnok, báró Globitz János Frigyes ezredes védelmi rendszert létesített a Tisza-vonal erősítésére. Őrállomások egész rendszerét építette ki Szeged–Arad és Szeged–Csongrád–Szolnok között. Pontosan működő kémszolgálatot szervezett. Portyázói sűrűn járták a Tisza mentét és a Körösök vidékét. Elárasztatta a folyó gázlóit és réveit, összeszedette a tutajokat, hajókat, csónakokat; túszokat szedetett a falvakból. Csongrádot, mint fontos tiszai átkelőhelyet és a Schlick birtokok központját 200 főnyi lovassággal őriztette. Őrállomást létesített „Szentes felé a Kurca réten”, hogy „ott is szükség esetén készenlétben legyenek”.

Az 1703. szeptember elején kibontakozott nagy kuruc offenzíva egyik célja volt a Duna–Tisza közének birtokba vétele. Globitz ezredes felismerte, hogy Csongrádot közvetlen veszély fenyegeti, ezért megerősítette őrzését. Előérzete nem csalt, hisz szeptember 10-én három kuruc ezred már Szolnoknál táborozott és megkezdte a vár ostromát. Néhány nappal később Deák Ferenc kuruc ezredes csapata megtámadta a csongrádi révet, s megpróbálta kierőszakolni a Tiszán való átkelést. Kemény ütközetre került sor Kyba ezredes 3000 rác katonájával, aki eredetileg Szolnok felmentésére igyekezett. A későbbi leírások szerint az ütközet a kurucok vereségével végződött, amennyiben a császáriak 140, a kurucok 600 embert vesztettek. Ha így is volt, a csongrádi csata mégis jelentősnek mondható, hisz Kyba ezredes meggyengített serege nem folytatta útját Szolnokra, hanem visszavonult Szegedre, a kuruc csapatok pedig szeptember 21-én sikeresen bevették Szolnok várát. A Duna–Tisza köze Rákóczi csapatainak az ellenőrzése alá került. Globitz ezredes tiszai védelmi vonala október végére összeomlott; a Tisza bal-parti helyiségei – így Szentes is – átpártoltak a kurucokhoz.

Konkrétan Szentesről kevés korabeli forrás szól. Csongrád közelsége miatt kezdetben a császáriak szoros ellenőrzése alatt állt, de bizonyosra vehető, hogy a szentesiek közül már ekkor is többen átszökdöstek a kuruc táborokba. A város 1703 októberében protekcionális levelet (védlevelet) nyert Rákóczi Ferenctől, amely azt bizonyítja, hogy a település felesküdött Rákóczi és az általa vezérelt szabadságharc hűségére. A szentesiek a fegyveres csatározásokból sem vonták ki magukat.

A csongrádi csatán kívül más jelentős ütközet nem volt a térségben, mégis mozgalmas éveket élt át vidékünk lakossága. Hol a kuruc, hol a császári hadak vonultak át a területen, mindannyiszor pusztítást hagyva maguk után. Rákóczi 1704 nyarán büntető hadjáratot vezetett a rácok ellen, Szeged várának sikertelen ostroma után azonban elhagyta a Duna–Tisza közét. Átmenetileg Károlyi Sándor és Bottyán János kurucai felügyelték a területet, de a császáriak többszöri átvonulását nem tudták megakadályozni. A krónikás szűkszavú feljegyzése szerint Szentesre három ízben zúdult veszedelem: egyszer a császári hadak fosztották ki, két alkalommal pedig a rácok. „A németségtől, vagy mint a magyarok nevezték, labancoktól egy ízben, a rácoktól két ízben kiraboltatván, fölégettetett a város, s a fölégetett lakosságnak más menedéke nem volt, mint a város mellett elnyúló nagy rétség” – olvasható Petrák Ferenc krónikájában.

A 1706-ban Rabutin császári tábornok szállta meg Szentest és Vásárhelyt, s hadainak élelmezése nem kis gondot okozott a két városnak. A következő évben Károlyi Sándor kurucai visszafoglalták Vásárhelyt és Szentest, s ettől kezdve ismét felügyelték a térséget. Szentesen Csajághy nevű kuruc parancsnok hajdúi teljesítettek őrszolgálatot, kiknek folyamatos ellátása idővel ugyancsak nyomasztóan hatott a lakosságra.

A hadak még el sem vonultak, amikor újabb veszedelem közeledett: a pestis. Az országos járvány Vásárhelyt már 1708 őszén elérte, Szentesen csak 1709-ben kezdte szedni az áldozatait. Volt olyan nap, hogy 80 haláleset is történt. A nyár végén némileg enyhült a járvány, de ősszel újból teljes erővel kitört, s dühöngött még az 1710. esztendőben is. A két évben Szentesen több mint 900-an estek áldozatul a félelmetes keleti nyavalyának. Csupán annyi vigasz akadt, hogy a különböző hadak jó időre elkerülték térségünk településeit.

A hadjárások és a pestis pusztítása után kialakult népességi viszonyokra az 1715. évi országos adóösszeírás adataiból következtethetünk. Csongrád vármegyében, amely továbbra is kamarai igazgatás alatt állt, mindössze nyolc lakott települést írtak össze. Szentesen összesen 230 családot vettek jegyzékbe, ebből 121 jobbágy, 58 házas zsellér és 51 házatlan zsellér család volt. Ha családonként hat családtagot számítunk is, a település lakóinak száma nem volt több 1380 főnél.  Erről az alapról indulva vált néhány évtized alatt ismét virágzó mezővárossá.

A település fejlődésére meghatározó körülményként hatott, hogy az 1716–1718 között folyó délvidéki török hadjárat idején báró Harruckern János György (1664–1742) élelmezési főhadbiztos Szentest tette a császári hadak élelmezésének központjává. A lakosság anyagilag gyorsan gyarapodott, hisz szinte minden terményét könnyen értékesíthette. Utóbb Harruckern – érdemei elismeréseként és a kincstár tartozásai fejében – jelentős birtokokat kapott Békés és Csongrád vármegyék területén. 1720-ban tulajdonába került Szentes is. Az új földesúr legfőbb törekvése a vidék benépesítésére irányult. Ennek érdekében a visszaszállingózó, szökött vagy telepített jobbágyokat jelentős kedvezményekben részesítette: állami adójukat megelőlegezte, földesúri szolgálmányaikat az első két-három évre teljesen elengedte, az egyházi tizedet megváltotta és örök időkre jobbágyainak ajándékozta. Fontos kedvezmény volt a vallásszabadság biztosítása, amely a református lakosságú Szentes népességgyarapodását szintén nagymértékben elősegítette. A régi lakosok és az új telepesek szabadmenetelűek lettek, akik földesúri tartozásaikat szerződés alapján készpénzben, taksában rótták le. A fejlődésnek további távlatokat nyitott az a körülmény, hogy Harruckern János György 1730-ban három országos vásár tartására szóló privilégiumot eszközölt ki III. Károly (1711–1740) királytól. Harruckern városfejlesztő politikáját Ferenc nevű fia folytatta, aki számos katolikus iparos család betelepítésével gyarapította Szentes lakosságát.

A sokféle kedvezmény nyomán a lakosság létszáma folyamatosan növekedett. Az 1759. évi összeírás már 794 családfőt tüntetett fel (ebből 559 jobbágy, 199 zsellér, 36 iparos), vagyis a település népessége ekkorra megközelítette az 5000 főt. Az állattartás továbbra is vezető ágazat lehetett, amennyiben 1156 igás ökröt, 649 eladó ökröt, 3051 tehenet, 2479 borjút, 1296 igás lovat, 664 egyéb lovat, 720 csikót, 8257 juhot és 4060 sertést írtak össze. Emellett volt 17 malom, 15 borsajtó és 182 méhkas. A viszonylagos gazdagságot átmenetileg lerontotta az 1760. április 7-én kiütött hatalmas tűzvész, amelynek következtében a város kétharmad része megsemmisült. A középületek mellett (iskolák, az új református templom, magtárak, malmok) 211 lakóház égett hamuvá. Leégett a városháza is, benne a város régi irataival. A szorgalmukról ismert szentesiek néhány év alatt újjáépítették városukat. Visszanyerve vonzerejét, népessége tovább gyarapodott. 1773-ban már 7249 lakost írtak össze, akik közül 5283 fő a református, 1901 fő a római katolikus, 49 fő az evangélikus és 16 fő a görögkeleti egyházhoz tartozott. A hitfelekezetek száma az elkövetkező évtizedekben újabbakkal szaporodott, jelezve, hogy háttérbe szorultak a vallási alapon történő kirekesztő törekvések.

Harruckern Ferenc báró 1775-ben elhunyt. Fiú gyermeke nem született, így vele a család férfiágon kihalt. A közel 800 000 holdat kitevő Harruckern birodalom utóbb női ágon három főúri család között került felosztásra (Wenckheim, Stockhammer, Károlyi családok). Harruckern Ferenc ifjabbik lányát, Jozefát, gróf Károlyi Antal vette nőül 1757-ben. Az 1798-ban bekövetkezett első birtokosztály alkalmával a Károlyi családra eső osztályrész közel 100 000 holdra becsülhető. Ez utóbbi osztályrészhez tartozott Szentes mezőváros, Szent László és Királyság pusztákkal. A gróf Károlyi nemzetség idején az önkormányzati és gazdálkodási lehetőségek egyre szigorodtak, ezért a szentesiek számára a Harruckernek időszaka jelentette azt a szabadabb állapotot, amelybe visszajutni óhajtottak.

A város ügyeit intéző főbíró és a 12 esküdtből álló tanács a hivatalos leveleket 1730-tól a város pálmafát ábrázoló pecsétjével hitelesítette, mely ábra utóbb a település címerképévé vált. A pálmafa szimbólum a református egyház közvetítésével került a város címerébe. A kortársak – a közelmúlt gyötrelmeire gondolva – az örökzöld pálmával a szentesi nép szívós élni akarását, a megpróbáltatásokkal szembeni dacos kiállását és örökös megújulását kívánták kifejezni. Ahogy a biblikus mondás tartja: Palma sub pondere crescit = Teher alatt nő a pálma.

A szentesi uradalom várományosa Harruckern Jozefa fia, gróf Károlyi József volt, aki már anyja életében átvette az uradalom kormányzását. Az új földesúr 1803-ban 35 éves korában váratlanul elhunyt, három fiú és három leánygyermeket hagyva maga után. Fiatal özvegye, gróf Waldstein Erzsébet hamarosan férjhez ment gróf Keglevich Ágostonhoz, aki mint a Károlyi uradalmak teljhatalmú kormányzója, ugyanazon rendet léptette életbe a szentesi uradalomban is, mint saját birtokain. Ezek pedig jóval szigorúbbak voltak a korábban megszokottnál. Tovább romlott a helyzet az 1810-es évektől, amikor a kiskorú grófok – István, Lajos és György – gyámja, gróf Waldstein Emánuel vette át a károlyi birtokok irányítását.   

Az 1820-as évek végére Szentes társadalmi képe jelentősen megváltozott. A népesség számában, foglalkozás szerinti tagolódásában, felekezeti megoszlásában bekövetkezett változások jól nyomon követhetők az 1828. évi országos adóösszeírás és a megyei népösszeírás adatai alapján. Eszerint a város lakosainak száma 16 134 fő (férfi 8277, nő 7857); a családok száma 2979; a házak száma 2282. Foglalkozás szerinti megoszlás: honorácior (értelmiségi) 5, telkes gazda 625, zsellér 1491, házatlan zsellér 729, cseléd 253, cselédlány 70, iparos 320, segéd 93, kalmár 7, kereskedő 17. A férfiak felekezeti megoszlása: református 5298, római katolikus 2499, evangélikus 197, görögkeleti 178, zsidó 76.

Az 1830-as évek első felében a szolgáltatásokat (robot, kilenced, tized, kisebb ha­szonvételek stb.) sikerült ismét pénzben megváltani a földesuraktól, s ez a tény elősegítette a szabadabb gazdálkodást. A város lakói, elsősorban a föld- és állattulaj­donos gazdák, szabadulni akartak az úrbéres nyűgöktől, még akkor is, ha az sokba kerülne. Az országos események kedveztek e törekvéseknek, s a földesurak részéről sem mutatkozott merev ellenállás. Az 1832–36. évi országgyűlésen a liberális nemes­ség reformprogramjának egyik sarokkövét épp a jobbágyfelszabadítás ügye képezte. A rendek első lépésként a jobbágytelkek haszonvételét akarták a jobbágy szabad rendelke­zésére bocsátani, s ebből kiindulva megvalósítani a polgári átalakulás legalapvetőbb fel­tételét: a jobbágy „bírhatási jogának” kimondását és a jobbágyfelszabadítást önkéntes örökváltság útján. A szabad polgári tulajdon örökváltság útján való megteremtését Csongrád Vármegye Nemesi Közgyűlése is támogatta. A Károlyi grófok számoltak az­zal, hogy az örökváltsági törvény rövid időn belül megszületik, s az várhatóan szabá­lyozni fogja a megváltás módozatait, illetve a megváltási összeget is. Érdekükben állott tehát, hogy az örökváltság megkötésével megelőzzék a törvényt, amely vélhetően lehe­tetlenné tenné a tetszés szerinti feltételek megállapítását. A szentesiek előtt tehát felcsillant a reális és közeli lehetőség, hogy az örökös megváltás terheit vállalva, a „jobbágy­községből” polgárvárossá, módosabb lakói pedig alávetett jobbágyokból szabad birtok­kal rendelkező parasztpolgárokká váljanak.

A váltság ügyében 1835 februárjában megkezdődtek a tárgyalások. A várost Boros Sámuel jegyző képviselte, aki már számos jogi ügyletben járt el eredményesen, bi­zonyítva rátermettségét. Féléves alkudozás után megérkezett gróf Károlyi Lajos értesí­tése, amelyben tudatta, hogy „a méltóságos grófi nemzetség ezen jobbágyközséget ki­fogás nélkül való, teljes kiváltságra kívánja bocsátani”. A pénzbeli kérdések tisztázása után, 1836. január 10-én a földesurak megbízottai és Szentes birtokos lakói aláírták az örökváltsági és a legelőelkülönítési szerződést. Ennek értelmében a földesurak átadják a törvényhatóságot (közigazgatást és a jogszolgáltatást), a külső és a belső telkeket, az uradalom Szentesen lévő épületeit és mindezek jövedelmét, mindenféle haszonvételt és a birtoklással járó kötelezettségeket. Mindezért Szentes fizet 1000 császári aranyat azonnal, 1 357 072 forintot ezüstben, két részletben, legkésőbb 1837, január 1-ig. Ez a summa 25 évi földesúri szolgáltatás összege volt.

E rendkívül magas összeg vállalásával Szentes óriási terhet vett magára. Az adósságok halmozódtak, újabb kölcsönökből régieket törlesztett a város. Az örökváltság veszélybe került. Megmentése érdekében a szentesi birtokosok 1837. április 19-én pótszerződést kötöttek a grófokkal. Ez az örökváltság legtöbb pontját érintetlenül hagyta, de a törlesztés módjában gyöke­res változást hozott. A váltságösszeget 20 év alatt kellett letörleszteni 5 % -os kamattal. A tartozás zálogául Szentes 20 000 hold földet lekötött a grófok számára. A pótszerződés szerint, ha a váltság így sem sikerülne, a város visszaesik régi, úrbéres állapotába.

Az örökváltsági szerződés megkötése révén Szentes kiemelkedett az egyre súlyosabb válságba süllyedő hűbéri rendszerből. A város lakosságának gazdasági és társadalmi súlyra legjelentősebb – telkes gazdákból álló – rétege félig szabad paraszti birtokhoz jutott, s a közvetlen feudális szolgáltatások megszűnésével teljes gazdasági erejével birtokának fellendítésé­hez láthatott. Nem kellett robotolnia sem személyesen, sem mást küldve maga helyett. A természetbeni szolgáltatások megszűnése kedvező helyzetet teremtett az árutermelő gazdálkodás fejlesztésére. E rendkívül nagy anyagi teher felvállalásával itt már 1836-ban megvalósulhatott az, ami országosan csak 1848-ban: a település jobbágyközségből polgárvárossá, módosabb lakói pedig alávetett jobbágyokból szabad birtokkal rendelkező parasztpolgárokká válhattak, s megnyílt az út a gyorsabb ütemű fejlődés előtt. Ezt erősítette az 1847-ben elnyert negyedik országos vásár tartására jogosító oklevél, amely segítette a termények és jószágok értékesítését.

1848 újabb mérföldkő, amennyiben Szentes nádori rendelettel elnyerte a rendezett tanácsú város jogállását, valamint az önálló országgyűlési képviselő választásának jogát. Lakóinak száma ekkor már megközelítette a 22 000 főt. A város nem esett a nagy hadjáratok útvonalába, mégis az első perctől kivette részét az ország önvédelmi küzdelméből. Megelőzve az országos és a megyei intézkedéseket, 1848 tavaszán megszervezte a nemzetőrséget, melynek létszáma néhány hónap alatt elérte a 2800 főt. Július közepétől a szentesi nemzetőrök részt vettek a délvidéki és a bánsági hadműveletekben. Kossuth Lajos alföldi toborzó útjának egyik állomása Szentes volt (1848. okt. 1–2.); hívó szavára 554 népfelkelő szállt táborba. Számuk a hónap közepére 2652 főre duzzadt. Részt vettek az aradi vár körülzárásában és ostromában. 1849 elején 443-an vonultak be honvédnak, nem számítva a különféle szabadcsapatokba jelentkezettek számát. Április közepén újabb 155 fő indult a harctérre. A szentesiek ott voltak szinte minden nevezetes csatában. Harcoltak Bem, Perczel, Guyon, Leningen, Kmetty, Damjanich, Görgei, Dembinszki, Nagy-Sándor, Klapka, Kazinczy és Vécsey seregében, valamint a szabadcsapatokban. A bukás után több mint 600 volt szentesi honvéd és mozgó nemzetőr került fel az összefogandók listájára, akik közül kb. 200 főt büntetésből besoroztak a császári seregekbe. A katonák kiállításán túl jelentős volt a város anyagi természetű áldozatvállalása. A kormánynak adott kölcsönök, a katonák ellátása és szállítása, a nemzetőrök és a fölkelt nép élelmezése és fuvarozása, a fegyverek és az egyenruhák, a menekültek és a hadifoglyok eltartása, a katonai kórház berendezése, a sebesültek és betegek ellátása, a különféle katonai és polgári biztosok fogadása tetemes összegbe kerültek. Mindezeknek legfőbb szervezője és felelőse Boros Sámuel polgármester volt, akit a bukás után teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítéltek. A súlyos büntetést utóbb 4 évi várfogságra enyhítették, amelyet a josefstadti börtönben töltött le. Rajta kívül hasonló elbánásban részesült Horváth Ferenc országgyűlési képviselő és Hajdú Lajos református iskolaigazgató.

A szabadságharc leverése után az 1848/49-ben kialakított közigazgatási rend felbomlott. A császári hatóságok a rendkívüli állapotra hivatkozva a népképviseleti alapon választott városi képviselőtestületet feloszlatták, a hivatalokat kinevezés útján töltötték be. 1861-ban több településhez hasonlóan a szentesiek is megtagadták a törvénytelen császári adók fizetését, ezért 500–600 fős császári katonaság szállta meg a várost. Két héten át folyt az erőszakos adóbehajtás, amelynek során a fosztogató katonák roppant károkat okoztak a lakosságnak. A felsőbb akarat megnyilvánulásaként 1865-ben Szentest megfosztották rendezett tanácsú jogállásától, s a városi szervezet helyébe visszaállították a szabadságharc előtti falusi „kupaktanács” rendszert.

Az 1867. évi kiegyezés után Szentes visszanyerte a városi jogállást. Rendezett tanácsú hatóságát a községek rendezéséről szóló 1871: XVIII. tc-nek megfelelően alakította ki. 200 fős képviselőtestülete felerészben virilisekből (a legtöbb állami és helyi adót fizetőkből), felerészben választott képviselőkből állt. A polgármestert és a főbb tisztviselőket 6 évre a közgyűlés választotta. Ez 1929-ig változatlan maradt, ekkor – érvényben hagyva a virilista rendszert – 80 főre szállították le a képviselők számát, amely 1944-ig volt érvényben. (1950 után a tanácstagok létszáma meghaladta az 50 főt. 1990-től a városi képviselők száma 27 fő, 1994-től 23 fő. 1994 óta a polgármestert a lakosok ismét közvetlenül választhatják.)

Szentes kemény küzdelmek árán megőrizte városi jogállását, de valódi várossá válása csak a XIX. század végére valósult meg.