[1]Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Bácskai Mihály, a magyar drámapedagógia kiemelkedő alakja, Szentes város díszpolgára. Utolsó útjára 2011. június 25-én (szombaton) 14:00 órakor kísérjük a szentesi Kálvária temetőben.
A Bácsalmás és Szabadka közötti Csikérián született 1929. augusztus 10-én. Fiatal szülei földművesek voltak, a családi hagyomány folytatása kedvéért választja majd a mezőgazdasági technikumot.
Érettségi után egy évig otthon dolgozik a földeken, de aztán elhatározza, hogy tanulni fog. Mivel a maga örömére már faragott verseket, úgy dönt, bölcsész lesz.
Az egyetemen a sakk-szakkör vezetőjeként és a színjátszók között hamar megtalálja a helyét. Bálint Sándor és Klemm Antal professzor irányításával néprajzi és nyelvészeti kutatásokba kapcsolódik, akadémiai ösztöndíjas lesz. Az első nagy nyelvatlaszban Sárköz anyaga az ő munkája is.
Harmadéves korában megnősült, negyedéves volt, amikor első gyermeke megszületett. A nevezetes „ötvenes évek” szellemében ki akarták zárni az egyetemről.
Első tanári évét a szegedi Radnóti Gimnáziumban töltötte. Diákjai, akiket egy évig tanított, még az 50 éves találkozójukon is nagy megbecsüléssel vették körül. Eredményei ellenére váratlanul Szentesre helyezték.
1953-ban a Horváth Mihály Gimnáziumban tanári munkája mellett elindította a diákszínpad varázslatos életét is. A szabadidő tartalmas eltöltése mellett az volt a célja, hogy diákjai talpraesett, sokoldalú, értelmesen és szépen beszélő felnőttként bármely hivatásban emberül állják meg a helyüket. Nem színészeket akart nevelni tehát, bár kezdettől fogva többen választották ezt a pályát is. Hasonló cél vezette az irodalmi-drámai tagozat megszervezésével is.
Időközben a HMG igazgatója lett.
A sokszínűségre való törekvés itt is megmutatkozott. A nyelvi tagozatok mellett erősödött a kémia-fizikai szak, szorgalmazta a matematika kiemelt szerepét, saját példájával is támogatta a sportágak körének szélesítését az iskolában. Életével, munkájával mutatott példát egy olyan intézményben, ahol minden diák és tanár biztonságban érezhette magát. Egy nagy közösség tagjai lehettek, miközben megőrizték, fejleszthették önállóságukat.
Nyugdíjba vonulása után visszahúzódott, nehogy gátolja az új vezetés kibontakozását. Mint ahogy hallgatott akkor is, amikor meg nem értésből, féltékeny indulatokból majdnem megrendítették a 150 éves iskola egész értékrendjét. Ha hívták, segített óraadó magyartanárként, és különösen az idegen nyelvű színjátszók támogatójaként.
A sok visszatérő egykori diák élete mellett figyelemmel kísérte négy gyereke és hat unokája világát. Amíg bírta erővel, művelte kis kertjét az iskola udvarának oldalában. Örült, hogy egykori otthona, a régi szolgálati lakás lehetőséget adott az iskolai munka célszerű bővítésének.
Szerette volna megírni gazdag életének tapasztalatait, de erre már sajnos nem adatott idő. Cikkei, tanulmányai mellett egyetlen, nívódíjas könyve maradt fenn a diákszínjátszásról. Az nyugtatta meg, hogy a gyakorlatban sokaknak adta át a stafétabotot. Most az ő felelősségük menni tovább a megkezdett úton.